Fekete Ádám: ezt nem lehet feldolgozni

Két évvel ezelőtt egy tragikus pillanat örökre megváltoztatta a Kaposvári KK vezetőedzőjének életét. A közlekedési balesetben, ami valószínűleg egy pillanatnyi elalvás miatt következett be, egy ember meghalt és az edző mindkét kislánya súlyosan, egyikük maradandóan megsérült. A bíróság egy hónappal ezelőtt hozta meg a jogerős ítéletet az ügyben, Fekete Ádámot két év, négy hónap fogházbüntetésre ítélték, leghamarabb tizennégy hónap után szabadulhat. Az edző a baleset óta végigdolgozott két szezont a csapat mellett, mindkétszer a rájátszásba jutottak. Közben tanított az egyik kaposvári gimnáziumban. Hogy mindeközben hogyan voltak ott vele – munkahelyen és otthon – a történtek, és mire készül az előtte álló időszakot illetően, arról őszintén, minden kérdésre válaszolva beszélt a Bb1.hu-nak. Az interjú Kaposváron készült.

Legbelül felkészült erre az ítéletre?

Természetesen. A realitás ez volt. Hosszú folyamat volt nyilván, amíg az ember le tudja ezt magában rendezni, de amennyire lehetséges, felkészültem lélekben.

Segített benne a napi munka?

Egyértelműen. A munkára és a családomra koncentráltam. Tanítok a gimnáziumban, mellette ott volt a csapat, edzések, meccsek. Minden percem foglalt volt szinte, így kevés idő maradt töprengeni a dolgokon.

Mikor történt pontosan a baleset?

2013 nyarán.

Ez azt jelenti, hogy két szezont kellett végigcsinálnia azóta. Mennyi ideig tartott, amíg a mindennapokra sikerült „visszatalálni”, ráhangolódni a munkára?

Nehéz erre válaszolni. Két hónap telt el utána, amíg elkezdődött a munka az iskolában és a csapatnál. Próbáltam akkor is maximálisan odakoncentrálni a munkámra. Akikkel együtt dolgoztam a mindennapokban, lehet, hogy úgy érzékelték, eltelt egy kis idő, amíg visszarendeződtem, de magamban az első perctől kezdve törekedtem erre. Inkább azok tudnák ezt pontosan megmondani, akik kívülről láttak.

A munkavégzéstől függetlenül, meddig tartott önnek feldolgozni a történteket?

Ezt nem lehet feldolgozni. Ugyanúgy él bennem, ahogy az első napokban. És szerintem így lesz ezután is. Magamat hibáztatom, mert senki mást nem hibáztathatok. Baleset történt, aminek én vagyok a felelőse. És vállalom is érte a felelősséget.

A környezete mennyire figyelt arra, hogy lelkileg segítsen önnek?

Elsősorban az iskoláról tudok beszélni: nagyon nagy köszönettel tartozom mindenkinek. Maximálisan kiálltak mellettem. Az iskola vezetése és a közvetlen munkatársaim is. Mindenben segítettek. Ahogy egyébként az előző hat évben is, amióta vezetőedző vagyok, nagyon sok segítséget kaptam tőlük, hisz nem volt mindig egyszerű megoldani a két munkát egyszerre. A baleset után is velem voltak. Rengeteget segített Simon Balázs anyukája, aki a testnevelés-munkaközösség vezetője, és nyilván nagyon jól tudja, miről szól a kosárlabda és emellett a tanítás.

Mivel tudott segíteni a csapat? Az edzéseket a baleset után is meg kellett tartani.

Jó viszonyban vagyok a játékosokkal, van, akivel közvetlenebb a kapcsolatom, de alapvetően mindig megtartottam egy kis távolságot a csapattal szemben. Jó munkatársi viszonyom van velük, de azért nem vagyunk barátok. Nem nagyon beszéltünk erről a dologról. Nyilván, amikor megtörtént az eset, megbeszéltem a csapattal, de utána a munkára koncentráltunk. És azt hiszem, ezzel segítettek a legtöbbet. Mindenki ugyanúgy végezte a dolgát, mint korábban, ez tette a számomra is könnyebbé a munkát.

Terápia volt az edzősködés?

Ezt nem tudom megítélni. Csak azt tudom mondani, amit az előbb: próbáltam maximálisan odafigyelni a munkára. Persze voltak nehezebb napok, de úgy gondolom, az edzések intenzitásán ez nem látszott meg. Igyekeztem úgy kezelni a helyzetet, hogy a munka és a sajnálatos tragédia maradjon mindig különválasztva. Hogy mennyire látszott rajtam vagy mennyire nem, ami történt, azt soha nem kérdeztem meg a játékosoktól. Lehet, hogy ők is éreztek belőle valamit, nem tudom.

A nagyobb teher nyilván az volt, amikor haza kellett vinni a történteket. Amikor nem volt munka, mennyire maradt önnel, ami történt?

Minden percben velem van. Be kell látni, két családnak is tragédiát okoztam. Hisz a saját családomban is minden nap szembesülök vele, mivel a kislányom is nagyon súlyos, maradandó sérülést szenvedett, ami egész életére kihat. Ez pedig az életem minden percében fájni fog.

Kettejük között hol tart most a történtek feldolgozása?

Ő egy tüneményes, tíz éves nagylány. Soha, egy másodpercig nem merült fel benne, hogy a kapcsolatunk megváltozzon. Ugyanolyan jó vagy talán még jobb, mint előtte. Hogy mi lesz később, arra most nem tudok válaszolni, de jelen helyzetben ez mindennél többet jelent nekem.

A lelki teher mellé járul a másik büntetés, amit hamarosan meg kell kezdenie letölteni. Vannak félelmei ezzel kapcsolatban?

Nem nagyon tudok erről beszélni. Egy dolog foglalkoztat, a családom. Hogy ők hogyan vészelik át ezt az időszakot. Bízom benne, hogy a környezetünk segítségével kicsit könnyebb lesz nekik. Hogy velem mi történik, az most másodlagos – nyilván nehéz szituáció lesz, de nem ezzel foglalkozom.

A klubnál mikor beszélt a vezetőkkel? Ez most kész helyzet a számukra is.

Két-három hete beszéltem Monok Tibivel, az ügyvezetővel. Biztosított, hogy várnak vissza. Hogy milyen minőségben, azt majd nyilván az idő eldönti. Bízom benne, hogy továbbra is sikeres időszakok jönnek a csapat életében, hiszen nem vagyunk olyan helyzetben, hogy beleférjenek a gyengébb szezonok. Meg fogják találni a megfelelő embert. Én pedig, ha úgy alakul, majd állok rendelkezésükre, hiszen mindent, amit elértem edzőként, ennek a klubnak köszönhetem.

Monok Tibor nekünk azt mondta, Fekete Ádámot nem lehet pótolni. Önnek volt javaslata?

Nem beszéltünk erről. Nem helyi edzőben gondolkoznak, én pedig nem ismerem annyira a piacot. De nincs pótolhatatlan edző. Hat éve voltam már itt, egy új edző talán új impulzusokat is jelent majd, ami pozitívan hathat a játékosokra. A csapat magja adott, azt fontos lenne megtartani, mert ennek a csapatnak a kohézió volt az ereje. Ha az új edző azt meg tudja tartani, teljesen mindegy, hány külföldivel, akkor működni fog a dolog.

Nyilván sok minden átértékelődik az emberben. Elsősorban a család miatt. Nem lehet más kihívás számomra, csak az, hogy ők ezt átvészeljék. Ami a csapaton belüli szituációkat illeti, én korábban is olyan edző voltam, aki nem szeret elmenni a konfliktusok mellett, igyekeztem megoldani azokat. És ez talán még érzékenyebben működött most. A habitusomból adódóan nem tudom mindig higgadtan kezelni a konfliktusokat, e tekintetben nem sok minden változott. Talán gyorsabban elfogy a türelem. Az volt a kihívás, hogy az edzéseken ezt kezelni tudjam, hogy megmaradjon a jó kapcsolat a játékos és edző között. De azt hiszem, megoldottuk. A játékosok segítettek benne, tolerálták, ha feszültebb voltam. Nagyon intelligens társaságról beszélhetünk, ebben az értelemben is.

Kihozta belőlük a maximumot?

A nyolcba került csapatok edzői általában dicsérik a csapatukat. Mi az előző években négy között voltunk, most is volt esélyünk rá és nagyon szerettünk volna egy érmet nyerni. Úgy érzem, kis szerencsével odaérhettünk volna. Óriási dolog lett volna, de titkon reménykedtünk benne. Így van bennem csalódottság, és ahogy láttam, a játékosokban is. Az utolsó néhány hónapban éreztem az erőt a csapatban, de sajnos a fizikai és mentális fáradtság a legrosszabbkor ért utol minket.

Visz magával valamit átvitt értelemben a fogházba a kosárlabdából?

Biztos viszek, hiszen életem szerves része a sportág. Nem tudom, mit hoz a benti élet, de az biztos, hogy a gondolataimban benne lesz, és minden alkalmat megragadok majd, hogy foglalkozhassak vele. Természetesen a család az első e tekintetben is, de mellette a kosárlabda is ott van nekem és ez így is marad, akárhogy alakul az életem. Fontosnak tartom elmondani, mennyire hálás vagyok a klub és a város vezetésének, hogy a baleset után is velem képzelték el a jövőt, felvállalták a közvélemény előtt is ezt a döntést – nagyon sokat jelentett nekem az emberségük.